A kínai színház

Sz. Obrazcov: A kínai színház

Fordította: Siklósi Mihály

Szövegközti képekkel gazdagon illusztrálva.

A kínai színjátszás gyökerei az ókorban kialakult szertartásokra nyúlnak vissza. Ebből alakult ki kezdetben a népi látványosságnak számító komédiázás, tánc- és énekművészet, melyeket leginkább a piactereken, fogadóban, vendéglőkben adtak elő a közönség szórakoztatására. Igen korán külön mesterségként tartották számon azok foglalkozásait, akik efféle dolgokkal keresték kenyerüket. A színjátszás körébe sorolandók még a mutatványosok is, akik valamilyen akrobatikus, bűvész vagy idomár műsorral szórakoztatták közönségüket. Már az ókorból tudunk bábjátékosokról, de kedveltek voltak a maszkos jelenetek, tréfák is. Kialakult a mesemondók népes tábora, akik egy-egy közismert és közkedvelt történetet adtak elő. A Tang-dinasztia idején, Xuanzong császár megalapította a "Körtefakert" nevű intézményt, amelynek tagjai muzsikálni, énekelni és táncolni tanultak. Előadásaikról ugyan nem maradt fenn részletes beszámoló, de az intézmény nevéről évszázadokon keresztül "körtefakert-bélieknek" nevezték a színészeket. A 12. századra Észak-Kína területein már létezett egy yuanben nevezetű szövegkönyv forma, amely hivatásos táncosok és énekesnők számára készült. A mongolok alapította Yuan-dinasztia idején megjelenik a viszonylag fejlett drámairodalom. A drámákat ekkor már színészek számára írták, és a kialakult formák és szabályok arra engednek következtetni, hogy ekkora a színjátszás már bizonyos hagyománnyal rendelkezett. Kétségtelen, hogy idegen hatásra alakult ki a dráma műfaja, erre utalnak az egyes szereptípusok elnevezése, amelyek értelmezése bizonytalan. A Yuan-kori dráma formája a zaju, amit később északi drámának is neveznek. A darabok négy felvonásból állnak, és csak a főhős énekelhet. A Ming-dinasztia idején született meg a "déli dráma". Ekkorra a korábbi népi színjátszás az előkelők mulatságává válik. A déli drámában nem kötött a felvonások száma, akár több tucat is lehet, és valamennyi szereplő énekelhet. A 16. században Jiangsu tartományban megalapítják a Gunju nevű opera-iskolát, ahol zeneszerzők segítségével az áriák és a hangszeres kíséret számára szabályokat dolgoznak ki. A 18. század végén az opera-dráma virágzása véget ért, helyét átadta egy új népi színjátszásnak, amelyből lassan kialakult a ma általában "klasszikus színháznak" nevezett "pekingi opera" (jingju vagy jingxi). Ezt a népi eredetű színjátszást szabályok által rögzített mozdulatok, taglejtések, arcfestés és kosztüm jellemzi, de elválaszthatatlan része az akrobatika is. A szerepköröket pontosan jellemzi az arcfestés, és a kosztüm, a kínai színjátszásban maszkot nem használnak. A hősnő szerepkörét dan-nak, a férfi hősökét pedig sheng-nek nevezik. A komikus, gonosztevő vagy áruló a chou. E szerepkör elmaradhatatlan külső ismertetőjele az arcra festett fehér folt. Az egyéb szerepköröket is azonnal fel lehet ismerni az arcfestés színeiről. A fénytelen fehér arc gonosz, a vörös jószándékú, a fekete becsületes, az arany pedig a természetfölötti, túlvilági lények színe. A kalapon viselt fácán toll azt jelzi, hogy az illető nem, kínai, hanem valamely idegen, nomád, barbár nép képviselője. A háton viselt zászló a hadvezér jele. Az akrobatikus és pantomin elemekben gazdag színdarabok közül a legnépszerűbb a majomkirály történetét bemutató A nyugati utazás című regényből ismert A mennyei palota felforgatása, valamint A hármas útelágazás.

Nyelv :          Magyar

Megjelenés : Gondolat Kiadó, 1960

Kötésmód :   kartonkötés

Oldalszám :  321

Ár:                7500 HUF